A hét verse - Szabó Magda: Ősz

Szabó Magda: Ősz

Ilyenkor már csak a felleg kövér 

meg az eső, mely bő kontyát kibontja, 

ám apad a víz a rakpart kövén, 

s a hegyek és fák sorvadnak naponta. 

Fogy az erdő, a színét váltja, bágyadt, 

sovány a város, olyan egyszerű lett: 

nyurgább a kémény, horpaszak a házak, 

hajnal s alkony közt a rés egyre szűkebb. 

A tömör levegő is lefogyott, 

keskeny, hasít, és hajlik, mint a penge, 

a szenvedély nem tombol, csak morog, 

vackot keres, megbúvik a szívekbe. 

A vidék is sovány. Diója csörren, 

a mustja csorran, mégis ösztövér. 

Benned nézem magam már, mint tükörben, 

s oly mindegy, én sovány vagyok, kövér. 

Köd birkózik az ideges szelekkel; 

meddő az írás. Mégse voltam meddő. 

Csörög a vers. A termésem kinek kell? 

Te gyűjtöd be s a kékszemű jövendő. 

Mit feleljek, ha megkérdez az ősz? 

Kopár a hegy, vetkőzik a faág. 

A visszhang sem volt sosem ismerős, 

mért volna ismerős a némaság?

***

Vers forrása:
https://moly.hu/karcok/1163318